Rengeteg, sosem látott fénykép került elő a műholdfelvételek őskorából, a hatvanas évekből. A most megmentett adatok tudományos kutatási célokra is felhasználhatók. Annak idején több milliárd dollárt áldoztak a fotók elkészítésére, ehhez képest évtizedeken át egy raktárban rohadtak.
Egy amerikai kutató, David Gallaher több százezer ritka és értékes műholdfelvételt bányászott elő egy teherautónyi filmtekercsből. Az eddig ismeretlen képeket még az 1960-as évek elején készítették – több mint 17 évvel azelőtt, hogy a NASA műholdfelvételeken is vizsgálni kezdte a sarkvidéki jégolvadást.
A fotókat az 1964-ben felbocsátott Nimbus műhold készítette: a szemcsés, fekete-fehér képek a műholdfotózás őskorából származnak.
A milliárdokért készített fotókat eddig senki nem látta.
David Gallagher még csak nyolcéves volt 1964-ben; a Nimbus 2-ről és más meteorológiai műholdakról egy konferencián hallott először. Felhívta a Nemzeti Éghajlati Adatközpontot, hogy kiderítse, hol tárolják a Nimbus felvételeit, és megkérdezte, tudnának-e egy olyan fotót küldeni az archívumból, ami Grönlandot ábrázolja. Az adatokra azért volt szüksége, mert tanulmányozni akarta a meteorológiai feljegyzések előtti jégolvadás állapotát.
A NOAA nem zárkózott el a kéréstől, de ahhoz ragaszkodtak, hogy Gallaher nézze át az archívumot, ugyanis, mint kiderült, sosem szortírozták az elkészült fotókat.
Gallaher majd hanyatt esett, amikor meglátta, hány képről volt szó: 25 nagy dobozban tárolták őket, amik tömve voltak apró, használhatatlan feliratokkal teli fémtokokkal. És mindegyikben egy 60 méteres filmtekercs volt. Viszont Gallaher is tudta, hogy sietnie kell: a NASA kutatói, akik segíthettek az adatok értelmezésében, már a nyolcvanas éveikben járnak.
Gallaher egyenként nézte át a tekercseket. Nem volt könnyű dolga, mivel nem az eredeti felvételekkel dolgozott. A NASA kutatói annak idején mágnesszalagon rögzítették a felvételeket (!), amiket visszajátszottak egy tévén (!!), és eközben fotókat készítettek a képernyőről (!!!). Gallaghernek ezeket a képeket kellett átnéznie.
A felvételeket elküldte a quebeci JBI-nak, akik tekercsenként 10 dollárért rekonstruálták a filmeket. Gallaghernek végül 200 ezer fotója gyűlt össze – ez több gigabájtnyi adat, de a teherautónyi filmszalagon tárolt adatokat végül egy pendrive-on a zsebében magával vihette.
Mindez ez elképesztő mennyiségű adat: amikor ezeket a felvételeket készítették a hatvanas években, az egész világon nem volt ennyi digitális tárolókapacitás. A NASA valószínűleg ezért döntött a ma már érthetetlen archiválási módszer mellett.
De megérte átnézni a képeket, mert
– előkerültek az első műholdfelvételek Európáról és az Aral-tóról;
– végre találtak képeket a valaha látott legnagyobb és legkisebb tengerijég-szintről az Antarktisz körül – ezeket mindössze egy év eltéréssel mérték;
– észrevették, hogy az Északi-sark tengeri jegén egy megmagyarázhatatlan lyuk keletkezett.
Az amerikai Nemzeti Hó és Jég Adatközpont online elérhetővé és kereshetővé tette a több százezer képet, méghozzá szabványosított formátumban, ahogy azt Gallaher eredetileg tervezte. A képeket egyelőre nem használták fel a tengerijég-kutatásokhoz vagy a hosszú távú előrejelzésekhez, de minden további nélkül alkalmasak rá.
Valószínűleg nem ez volt az utolsó sötétadat-gyűjtemény (dark data), amit találtak; ez a gyűjtőneve a potenciálisan értékes, de csak elzárva, ismeretlen formátumban létező adatoknak. Ezek között vannak olyanok, amiket még soha nem látott senki.
A képek elkészítése mai árfolyamon több milliárd dollárjába kerülhetett az amerikai adófizetőknek. Azért, hogy évtizedeken át egy raktárban rohadjanak. Gallaher épp ezt szeretné elkerülni; szerinte néhány százezer dollárból megoldható lenne, hogy a régi kutatási anyagokat is nyilvánossá tegyék.
(forrás: index.hu)